Alphonso Davies: A múltbéli kétségeken túl

Ez a történet azokhoz szól, akik még kételkednek magukkal kapcsolatban. Lehetséges, hogy pár dolgot olvastál velem kapcsolatban az előző években. Mint például, amikor 15 évesen, én, mint Davies valaha volt második legfiatalabb játékosként játszottam az MLS-ben. Vagy amikor 17 évesen rekord összegért a Bayern Münchenbe igazoltam.
Gondolom, úgy tűnt, hogy mindig is megvolt bennem a potenciál. De ez nem teljesen volt így. Legalább is nem így éreztem.

Mikor 14 évesen csatlakoztam a Vancouver Whitecaps csapatához egy idegroncs voltam. Elköltöztem Edmonton városából a családomtól. Nagyon szerény gyerek voltam. Nem voltam beszédes. Nem éreztem magam úgy, mintha én volnék az egyik legjobb a csapatban. Az előző években két lehetőségem is volt a bizonyításra, azonban az edzők még nem érezték úgy, hogy készen állok. Harmadjára is neki kellett rugaszkodnom hogy végül beválogassanak.

Mikor elkezdtem játszani a Vancouver U16 -os csapatában, szenvedtem. Kellett idő mire beilleszkedtem. Egy idő után az U18-as csapatot erősítettem, ami még sokkal nehezebb volt, de az igazi nehézségek akkor kezdődtek mikor felkerültem a második számú csapatba, ami már egy profi szint volt.
Hirtelen a nagy fiúkkal edzettem. Az első hetekben semmit sem tudtam jól kivitelezni. Nem bírtam tartani a lépést. Nem voltam elég erős. Nem gondolkoztam elég gyorsan. Nem passzoltam a megfelelő időben. Elkezdtem aggódni. Van itt keresnivalóm?
Visszaléptem, hogy mérlegeljem a helyzetemet. Az álmom az volt, hogy egy meghatározó játékos legyek Európában. De a legtöbb sztár Európából vagy Braziliából, illetve Argentínából jött.

Mennyi játékos érkezett Edmontonból, ahol csak jégkorongozni szoktak?

Egy sem.

Szóval nagyon sok kétség merült fel bennem. Azon tűnődtem, hogy vajon elérhetek-e ilyen magasságokba vagy sem.
Mert legyünk őszinték, számtalan oka van annak miért inkább Rio de Janeiroból jönnek futballisták mintsem Edmontonból. Nem csak szimplán hideg van, hanem gyakorlatilag olyan, mintha egy fagyasztóban élnél. Mikor megérkezik a szeptember és az első hó lehull már nem tudsz focizni a szabad levegőn.
Sokkolt a hó látványa először mikor megérkeztem. 6 éves voltam, egy srác, aki egy menekült táborban született, Libériai szülőkkel Ghánában. Egy évvel mielőtt Edmontoba költöztünk megérkeztük Kanadába Windsorba. Emlékszem, felkeltem egy napon és ez a fehér dolog fogadott az úton. Mi ez? Kimentem az udvarra, egy pólóban és egy rövid nadrágban. Megfogtam, nagyon hideg volt. A szüleim is kijöttek és csináltak néhány menő képet :hahaha.

Azonban hideg volt, mai napig nem szeretem a telet, annak ellenére, hogy ennyi ideig éltem Kanadában.

Nagyon sok minden volt, amihez hozzá kellet szoknom Edmontonban. A háztartás, az iskola, a barátkozás. Senkit nem ismertem igazán a családomon kívül. Nem voltam olyan beszédes, mint most. De mikor elkezdtem ismerkedni, előjött belőlem az igazi énem. Egy srác, aki egyszerűen szerény és imád hülyéskedni.
A barátaim és én is imádtuk a sportokat. Kipróbáltam a kosárlabdát és a röplabdát is. Jégkoronggal is próbálkoztam picit. Volt egy barátom, akinek a szülei rendelkeztek egy korcsolyapályával. Nem tudtam, hogy kell csúszni a jégen. Nem tudtam, hogyan kell egy korcsolyacipőt megkötni. A barátomnak kellet bekötni a fűzőjét a cipőmnek. Miután kimentem a jégre szimplán csak elestem. Nem bírtam megállni a jégen. Nagyon ügyetlen voltam.
Egy napig gyakoroltam és végül sikerült. Most már profi vagyok. Oké nem vagyok profi, de elmegy… De úgy fogtam fel, ha én egy tehetségek keresésére szakosodó ember lennék akkor nem lenne kérdés, hogy Alphonso Davies, mint jégkorongozó átmenne a teszten.

Ennek a srácnak jönnie kell velünk.
Akárhogy is, nem tervezem, hogy egy NHL profi jégkorongozó legyek. Édesapám, Debeah, Edmontonban focizott amatőrként. És minden hétvégén a Chelsea meccseit nézte. Szóval, olyan játékosokon nőttem fel mint Didier Drogba vagy Michael Essien. A Chelsea lett a kedvenc csapatom. És mielőtt elaludtam, mindig arról álmodoztam, hogy egy nap gólokat rúgjak, illetve ünnepeljek több tízezer emberrel, mint a nagy sztárok.

Mellesleg, színész is akartam lenni (még mindig) de a foci volt mindig az első.
Egy nap mikor még kilenc-tíz eves voltam, egy barátom látta, hogy focizok ebédszünetben. Egy kiválasztásra ment éppen és arra bátorított menjek vele. Néhány órával később miközben sétáltunk a pályánál mondtam neki, hogy izgulok. Azt mondta: Nyugi, simán megoldod.
De az elvárások magasak voltak. Vagy sikerült bekerülnöd a csapatba vagy nem. A kezdetben nem voltam ott fejben és a labdajátékom sem volt az igazi, aztán pár cselt meghúztam és ezzel megnőtt az önbizalmam és hamar megmutattam mire vagyok képes.
Egy vagy másfél órával később ültünk a fűben és vártuk az eredményeket. Hirtelen mindenki elcsendesedett. Az edző odajött, megnézte a füzetét. Néhány másodpercig síri csönd volt. Aztán megszólalt:

„Hé srácok, mindenkinek sikerült a próbajáték, gratulálok, bekerültetek a csapatba.”

Mindenki ujjongott.

Szóval beiratkoztam. A szenvedély hajtott, hogy minél jobb legyek ebben a sportágban. Mindig éles voltam és ez az érzés kitartott. De volt egy problémám.

Gyakran ki kellet hagynom edzéseket a kötelességeim miatt. Babysitter voltam.
Most 19 vagyok, a húgom Angel 8 éves, az öcsém Brian 12. Szóval, 7 évvel ezelőtt vigyáznom kellet rájuk. És a szüleim nem mindig tudták megoldani a felügyeletet. Az apám gyári munkás volt egy csirke csomagoló üzemben. Volt, amikor az éjszaka közepén ment el és délután ért haza. Anyukám, Victoria, takarítónőként dolgozott és sokszor reggel 9-kor ment munkába és este 8-ra ért haza. Nem voltak képesek egy babysittert alkalmazni amíg az éjszakai műszakban tengődtek. Szóval, amíg a barátaim edzettek és videójátékon játszottak addig én pelenkát cseréltem és altatókat énekeltem.

Hát érted, ez finoman fogalmazva sem szolgálta a fejlődésemet. De emellett a szerencse sem került el. Egyik nap a barátom otthagyta a csapatunkat, hogy egy másikba szerződjön (Edmonton Strikers). Ahol az édesapja volt az edző és arra kért, hogy menjek vele. Máig nem tudom miért mentem oda, az a csapat volt a leggyengébb a ligában.

De hálát adok a jó istennek, hogy így tettem, az édesapja a jelenlegi képviselőm Nick Husoeh.
Nick megváltoztatta a csapatot pillanatok alatt, olyan játékosokat hozott, akik alázatosak és szorgalmasak voltak. Sokkal több volt, mint egy edző. Nagyon fontos része lett az életemnek. Elvitt edzésre és haza is hozott. Ételt adott nekem. Ügyelt arra, hogy jó irányba haladjon az életem. Úgy törődött velem mintha a fia volnék.

Mikor 11 éves voltam és a Strikersnél játszottam, mellette beiratkoztam a St. Nicholas Futball Akadémiára, ahol mindennap edzettem. Nagyon sok srác imádta a focit. Akármikor játszani akartam, sose mondták azt, hogy bocsi fáradt vagyok. Mindig készen álltak játszani.
Az Akadémiának voltak belső létesítményei, ahol télen is lehetőségünk volt focizni. És ez nagyban segítette a fejlődésemet.
Hát jah, egyszerre játszottam a Strikersnél és a St. Nicholasnál és annyit edzettem amennyit csak tudtam.

2015 augusztusában, 14 évesen elég jól játszottam ahhoz, hogy csatlakozzak a Vancouver Whitecaps csapatához.

Nagyon nehéz volt otthagyni a családomat akkoriban. Szerencsére, a Vancouver minden téren segített nekem. Megoldották a házimunkát. Mikor nem tudtam megjelenni az iskolában az edzések miatt, fizettek nekem egy magántanárt. Az első naptól kezdve törődtek velem.

És ez rendkívül sokat segített nekem mikor problémákba ütköztem a serdülő csapatban. Mikor elértem a második csapat szintjét, akkor elgondolkoztatott, hogy vajon ez az utam vége?

2016 áprilisát írtuk, néhány borzasztó mérkőzés után eljutottam olyan mélységekbe, hogy nem tudtam mit tegyek. Azonban, az egyik idősebb játékos a felnőtt csapatban mindig kihúzott a gödörből. Az ő neve Pa-Modou Kah egy nagyon tapasztalt játékos, aki megfordult Norvégiában, Svédországban, Katarban, Szaúd-Arábiában és a Portland Timbersnél is. Mindig nézte a meccseimet és tudta, hogy görcsösen játszom. Mindig bátorított és ezt mondta: „Csak nyomjad, mindenkinek vannak rosszabb mérkőzései, csak a legerősebb akarattal rendelkező emberek képesek megcsinálni.”
Mikor először mondta ezt nekem, azt gondoltam valószínűleg csak fel akar vidítani. De ez a gondolatsor bevésődött az agyamba.

„Csak a legerősebb akarattal rendelkező emberek képesek megcsinálni.”
Megfogadtam a tanácsát, csak mentem előre. Elkezdtem egy idő után jobban játszani és május elsején megrúgtam életem első gólját az USL Bajnokságban.
És mint derült égből villámcsapás, az első számú edző Carl Robinson megszólított: Alphonso, szeretnénk ha az első számú csapattal edzenél.

Még mindig csak 15 éves voltam. Az első edzés előtt mindenkinek egy gyors sziával köszöntem. Hagytam, hogy a tetteim beszéljenek a szavaim helyett. Sokkal gyorsabban és keményemben játszottak, mint én. Arra gondoltam, lehet nem leszek képes rá, hogy itt játsszak.

De aztán eszembe jutott, amit Pa-Modou Kah mondott nekem még a második számú csapatban. Akkor nagyon nagy szükség volt rá, hogy hallgassam, most már csak emlékeznem kell rá.
Napról napra jobban beilleszkedtem. Aztán egy edzésen bevállaltam egy cselt a csapatkapitánnyal szemben. Körülbelül 210 cm volt. Nagy darab ember. És én egy cselt megcsináltam rajta, nem igazán tudom megmagyarázni, hogy sikerült, de mikor megkerültem, az egész csapat egyszerre kezdett el ordítani, hogy „OOOOOOOOHHHHHHHH”

Ez a vékony srác Edmonton városából hülyére vette a kapitányt. Megfordultam, hogy láthassam az arcát. Nagyon mérges volt, de mindenki más imádta a cselt. Úgy éreztem ez a faszi ki fog csinálni. Az edzés hátralévő idejében kerültem.
Akárhogy is, az a pillanat megmutatta, hogy ott a helyem az első csapatnál. 2016 július 15 én aláírtam az első profi szerződésem. Másnap volt egy meccsünk. Mikor megszáradt a tinta a papíron, Carl ezt mondta: „Üdvözöllek a csapatnál”.

Én meg csak ezt tudtam válaszolni: már most?

Másnap az Orlando City csapata ellen játszottunk 22 000 ezer néző előtt. A kispadon ültem mikor megláttam, hogy Orlando megszerzi a vezetést.
Megfordítottuk a meccset, de aztán kiegyenlítettek, 2:2 volt az állás. Mikor próbáltam rájönni mi folyik körülöttem Carl megfordult: ”Alphonso, mars bemelegíteni”

Szóval a bemelegítést csináltam három másik sráccal, amikor Carl szólt hogy: „Most beszállsz”.

Megfagyott bennem a vér, és meg is kérdeztem, ez most komoly?
„Alphonso, be fogsz szállni a mérkőzésbe”
Lefagytam.

Felvettem a mezemet és készen álltam. 14 perc volt hátra. Felmutatták a számom. Elkezdtem bámulni a lábujjaimat, nagyon izgultam. A baj az volt, hogy amikor izgul az ember nem igazán szeretné a labdát megérinteni. Nem akarod, hogy neked passzoljanak, nem akarsz hibázni.
De mikor egy hosszú indítást helyeztek elém, egy védő elkezdett üldözni. És úgy éreztem, baszki ez meg fog csapni és akkor itt elszállok.
Valahogy lekezeltem a labdát és belsővel kapura lőttem. Lehet nem ment be a kapuba, de magabiztosságot nyertem. A legtöbb játékos debütálásakor biztonsági játékot játszik vagy valami olyasmit. Az én módszerem a cselezés és a lövés volt. Szóval az idegességem hamar elszállt. Egy óriási löketet adott nekem, be kellett kerülnöm a kezdőcsapatba.
Azután minden olyan gyorsan történt. 2017-ben állandó kezdő voltam. Miután 8 gólt rúgtam abban a szezonban és a Whitecapsen belül az év játékosa lettem, a Bayern szerződést ajánlott nekem.

Mikor elhagytam a Whitecaps csapatát 2018 novemberében, akkorra már egy teljesen más srác voltam mint 4 évvel azelőtt. Tudtam hova tartok, tudtam mi történik körülöttem. Mikor megérkeztem a Bayernbe, nem igazán voltam ideges, csak meg akartam mindenkinek mutatni, hogy ezen a szinten is megállom a helyem. Ha már idáig eljutottam, akkor csak szimplán boldogan akartam játszani.

Azóta, két bajnoki címet és két kupát is nyertem és én lettem a Bundesliga év újonca. Szóval, igen még mindig csak mosolygok.
Nem számít mennyi időt töltök el Németországban, Észak Amerika lesz örökké az otthonom. Mikor tavaly visszamentem az Audi Kupa keretein belül, (ami mindig nagyon fontos a szezon felkészülésében.) Észak Amerikában nagyon élveztem. Idén Kínába mentünk volna, de kitört a COVID-19. Ezért a Bayern és az Audi egy digitális turnét szervez, ahol tudjátok valós időben követni az edzéseket, napi rutinunkat digitális platformokon keresztül. Remélem jobban megismernek az emberek. Ha gyerekekkel is beszélhetnék az fantasztikus lenne.

Nem akarok gondolkozni a karrierem jövőjéről ilyen fiatalon. Addig akarok Németországban játszani ameddig csak lehetséges. Miután pedig szökre akasztom a stoplisomat, meg szeretném csinálni az edzői képzést. És ki tudja hol fogok majd kikötni. Valahol Európában, vagy az otthonomban Kanadában?
De akárhogy is, az nagyon messze van még, csak 19 éves vagyok, nem szeretnék sokat gondolkodni a karrierem végéről. Mindig is rengeteg álmom volt gyerekkorom óta és a Bayern segít ezeket valóra váltani.
De bízz bennem, ez lesz a jéghegy csúcsa.
És ez még csak a kezdet.

Fordította: Tarnóc Dániel

Forrás: www.theplayerstribune.com