Hétfőn jelenik meg a „Thomas Müller – Utam profi focistává” című könyv. A Bayern támadója leírja benne kezdeti éveit az FC Bayernnél, beszél azokról az értékekről, amiket közvetíteni szeretne, és közben elsősorban a gyerekeket szeretné olvasásra ösztönözni.

 

 

Thomas, rögtön a könyved elején megtudjuk: Nem is nőttél fel akkora családi- képeskönyv – és foci-idillben… tudod, mi a botrány?
Hmm, 1860 München rajongó nem volt a családunkban… Mi lenne a botrány?

 

Az óvodában, ahova jártál, tilos volt focizni.
(nevet): Ja igen, ez így van. Ma ezt inkább „edzésvezetésnek” neveznénk. Akkoriban az ember a szüleitől egyszerűen egy adott mennyiségű nadrágot kapott havonta, és ha az óvodában lehetett volna focizni, ez elég hamar elfogyott volna. Komolyra fordítva a szót: Annyira nem voltak nehéz idők. Volt elég lehetőségünk focizni.

 

A könyv elején olvashatjuk: „A futball volt mindig is az álmom, de sosem ragaszkodtam hozzá görcsösen” – ez Thomas Müller sikerének a titka?
Azt kell mondanom: a 70. perc után futottam már néhányszor görcsösen a labda után… de a foci után összeségében nem, ez igaz. Kis koromtól versenyzőnek tekintettem magam: Nyerni akarok. Ez tölt el örömmel. Már a „Ki nevet a végén” közben is így volt. Minden kisgyerek mindig nyerni akar. De azt gondolom, hogy azoknál, akik később élsportolók lesznek, ez még inkább így van.

 

Furcsa egy saját magadról szóló könyvet a kezedben tartani?
A médiában sokat írtak már rólam, az ősidők óta keringenek rólam gyerekkori fényképek is, amit valamikor nyilvánosságra hoztunk – nincs mit titkolnom. Tulajdonképpen nem volt az az érzésem, hogy nagy titkok vannak még rólam. Menő dolognak tartom, ha a gyerekek szívesebben olvasnak. Készült már korábban két másik könyv is, és amikor autogramot adtam, ezeket büszkén adták oda aláírni, a szülők pedig azt mondták: „A gyerek végre olvas valamit! Köszönjük – mikor jön a következő?” És így is kell lennie: A gyerekeknek kedvet kell kapniuk az olvasáshoz. Az olvasás tanít.

 

Milyen könyvet írni? Az ember jó benyomást akar kelteni. Azt szeretné, hogy az olvasók valamit tanuljanak a könyvéből.
Nekem jó motiváció volt, hogy értékeket lehet közvetíteni. Ha egyik vagy másik gyerek később emlékszik a könyvre és azt mondja: „Ok, akkor most jöjjön a küzdőszellem!”, az nagyszerű dolog volna.

 

Nem minden ment azonnal. Az FC Bayernnél játszott legelső ifimeccseden egy 3:0-ás győzelemnél a padon ültél. Hideg és kemény volt, írod a könyvben – és világos volt: Nem ez lesz a helyem.
Akkoriban ugyan az FC Bayernnél játszottunk, mert a legjobbak voltunk a korosztályunkban. De sosem mondták: Neked kell lenned a következő David Beckhamnek, és ha nem leszel az, akkor te vagy a lehető legrosszabb. Ma minden sokkal korábban professzionalizálódik, ezt problémának látom. Így biztosan nem könnyű megőrizni a könnyedséget. Az ember az életben néha kap pofonokat – de ez előre is viheti. Nem szabad engedni, hogy lehúzzanak. Ilyenkor azt mondom magamnak: Utol kell érnem magam vagy más utat találni, hogy sikeres lehessek. A legfontosabb, hogy elemezzünk, de ne nézzünk túl sokáig hátra. Az ember sorsa majdnem mindig a saját kezében van.

 

És azt, hogy a soványságod miatt gyakran „Nyakiglábnak” vagy „Goofynak” hívtak, szintén nem zavart.
Ha provokáltak, akkor is a pályán folyó versenyre koncentráltam. Az emberek hívhatnak „Nyakiglábnak” vagy akárminek – ha a végén 2:0-ra nyersz, tisztelni fognak.

 

Mikor tudtad meg, hogy lehet valami a profi karrieredből?
A Bayern ifiben minden évben kiválasztás volt. Mindig bizonyítani akartam, hogy jó vagyok a következő korosztályba is. Arra, hogy profi leszek a Bundesligában, nem gondoltam. Az első gondolat, hogy sikerülhet, az U19-ben volt. Akkor kaptam profi szerződési ajánlatot az FC Augsburgtól és láttam, hogy igenis, sikerülhet. De sosem értettem azokat a srácokat, akik a kilencedik osztály után abbahagyták az iskolát. Ez meg sem fordult a fejemben.

 

Te leérettségiztél és gondolkoztál, hogy természettudományt tanulj az egyetemen, mert szeretted a matekot, a fizikát és a kémiát.
Az egyetem volt a B-terv – és szerintem nagyon fontos. Mindenkinek azt tanácsolnám, hogy legyen alternatíva. Ugyan megterhelő volt, de így volt egy szilárd kerete mindennek. Sosem gondolkoztam azon: Megér-e ez ennyi erőfeszítést? Nekem ez volt a normális élet. És boldog voltam. Különben biztosan nem csináltam volna végig. A futball volt a legfontosabb. Persze játszottam számítógépen, de sosem volt az az érzésem, hogy lemaradok a következő szintről az online játékban, mert a vonaton ülök Münchenbe és utazok az edzésre. Világosak voltak a prioritások.

 

Aztán egy napon a profik öltözőjében ültél fiatalként – a könyv szerint a helyed az összeizzadt pulzusmérők alatt és Lucio mellett volt.
Az elején ideges voltam az öltözőben. A pályán, az edzésen, amikor jár a labda, akkor automatikusan megy minden és minden rendben van. Most több mint tíz év távlatából 30 éves Thomas Müllerként szívesen megnézném ezt a fiatal Thomas Müllert, hogy hogy illeszkedett be akkoriban. Én egy alagútban voltam akkor, nem tudom megmondani, hogy hogyan látszottam kifelé. Megszólalni nem féltem. De Luciohoz nem mertem szólni az öltözőben, ahhoz túl nagy tisztelet övezte.

 

A könyvben elárulod, hogy 2012-ben az otthoni BL-döntő után minden csapattársadnak írtál egy SMS-t: „Fel a fejjel srácok. Az, ami tegnap este történt, nagyon fáj, de jövőre visszavágunk.”
Hihetetlenül rossz nap volt. De a lovak nem ismerik a vasárnapot. Lisa kivonszolt az istállónkba, nem ismert kegyelmet és ez talán jót is tett nekem. Írtam a többieknek ezt az SMS-t, Fel a fejjel, jövőre újra miénk az esély… azt hiszem, azért is írtam, hogy fejben megszabaduljak attól a nyomástól, ami aznap rajtam volt. Hogy rögtön a következő évben megnyertük a BL-t, az természetesen így utólag nagyon jól illik a történetbe.

 

Mennyire fontos számodra a hála a saját utadon?
A motivációnak magadból kell jönnie. Végül is én egyedül ültem minden nap a vonaton vagy futottam szélben és esőben. De természetesen hálás vagyok minden támogatásért, a családomtól kezdve az edzőkig. Egyedül az ember nem érhet el semmit – de az egyéni hozzáállás nélkül ugyanannyira nem. Ha elesel, elsősorban te magad vagy a felelős, hogy újra felállj.

 

 

Fordította: Bastian Schweinsteiger fan

Forrás: www.fcbayern.com